Először kihaltnak tűnik az utca, amin sétálok, de a kanyar után nyüzsgő tömeg kerül a szemeim elé. Jobbra-balra réges-régi házikók terpeszkednek, egyikük azokkal a cirádákkal ma is a posta épülete, a többiek nagy része lakóház. A kíváncsiskodó tulajdonosok az ablakból derékig is kihajolnak, csak nehogy elszalasszanak valami fontosat. A nap a szemembe tolja ragyogó sugarait, nem túl erős a fénye, mégis hunyorgok. Meztélláb vagyok, csupasz talpamat bántják az utcakövek, és nem győzöm kerülgetni az állati – hála az égnek, hogy nem emberi - ürülékeket. Ha belelépnék, az mégiscsak a megaláztatás csúcsa lenne! Oldalt, egy kis kiszögellésben színielőadás zajaira leszek figyelmes. Szalmából, vászonból készült bábokat mozgat valaki a színfalak mögül. Beszél is hozzá, de eltorzított hangú franciaságából még csak szófoszlányokat sem értek. Körülötte kacagó tömeg, észre sem vesznek, ahogy vigyázva elcsoszogok mellettük. Amott már a vásár kezdődik, minden kapható itt, mi szem-szájnak ingere. Van házi kolbász olivával, borral, dióval, kézműves szappan és fülbevaló kelta motívumokkal. Frissen sült parasztkenyér és briós illata száll a levegőben, és már nem is csodálkozom rajta, hogy megkordul a gyomrom, olyan rég nem ettem. Most sem tehetem. Hirtelen ismerős dallam lágy hangja üti meg a fülemet. Csodálkozva fülelek. Az nem lehet, biztos képzelődöm! De mégsem, ez tényleg az: a Kis kece lányom… pánsíppal! Fiatal, rosszul öltözött lány fújja az egyik pult mögül, de nem nagyon hatja meg vele a helyieket. Engem annál inkább. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a dal felidézi bennem szülőföldem sárgálló búzatábláit, gyermekkorom helyszíneit. Fogom-e még látni valaha Magyarországot? Hazajutok-e a messzi Franciahonból? Hirtelen egy fura alak vonja magára a figyelmemet. Valami szekérfélét vonszol maga után egy láncon és közben artikulálatlanul motyog, csak úgy maga elé a vakvilágba. Néha hadonászik is hozzá. A ruhája koszos, ebből arra következtetek, hogy egy hontalan, szegény bolond az illető. Kicsit odébb húzódok, nehogy hozzá kelljen érnem, nem mintha az én ruhám tisztább lenne… valaha hófehér alsó ingem szürkén tapad verejtékes testemre, itt-ott vérfoltok borítják. Bordó ruhám elől, a fűzőjénél elszakadt, hosszú szoknyájának alja kirojtozódott. Hájas, idősödő némber rikácsolása jut el már méterekről szép szavakhoz szokott füleimhez. Ekkor őrzőm egy hatalmasat taszít rajtam, ebből jövök rá, hogy utánam kiabálnak. Beszédjüket nem értem, de az asszonyságnak be nem áll a szája, és egyre csak rám mutogat. Szavainak hatására őrzőm erős kézzel megragad, durván egy kemény padra taszajt, és így fekvő helyzetemben vastag kötéllel kötözi le érzékeny kezeimet és fáradt lábaimat. Sikítani és ellenkezni kezdek, egy olyan nyelven, amit ők nyilván nem ismernek. Nem is tudom, mit remélek tőle, csak az ösztönöm sugallja, hogy csináljam. Egyre növekvő félelmem gombócot szül a torkomba, ettől egy pillanatra elakad a hangom. Aztán a hóhér tekerni kezdi a kötelet, a testem megfeszül, a fájdalom átjárja egész lényemet. A nézősereg egyre gyűlik, ezt a látványosságot semmi pénzért nem hagynák ki! A hóhér kisvártatva abbahagyja kínzásom, eloldoz, és leráncigál a padról, át a spanyolcsizma melletti székhez. Ilyet már láttam korábban. Arcom, ha lehet, még sápadtabb lesz. Kis bemutató a közönségnek. Mikor az eszköz közre fogja a lábamat ismét teli torokból ordítani kezdek. A végrehajtó rám néz, nem érti a dolgot, hisz még el sem kezdte! Nem tudom, miért kínoznak, bevallani úgysem tudnék semmit, hisz’ nem beszélem a nyelvüket, ők meg nem beszélik az enyémet. Hirtelen ötlettől vezérelve bólogatni kezdek. Hevesen, hogy majd lerepül a fejem. Hóhérom először nem érti, de aztán elmosolyodik. Nem kell ide spanyolcsizma, bevallok én a nélkül is mindent! Kiszabadít a kínzóeszközből, és már visz is a máglyához. Boszorkányság! Ezek szerint boszorkánysággal vádolnak! Elmém rögtön kitisztul, és kérés nélkül felidézi a történteket, amik ide vezettek. A tűz még nem ég, de dolgos kezek a rőzsehalmot már összehordták. Odakötöznek a középen álló farönkhöz. Már nincs sok idő hátra. A nézősereg tombol, ki kegyelemért rimánkodik számomra, ki a vesztemet akarva ordibál. Mindegy már, a lényeg, hogy hamarosan túl leszek rajta.
Mielőtt a máglya meggyulladhatna és a tűz elemészthetné fiatal testemet, vádlóm és hóhérom összemosolyognak, együttes erővel eloldoznak, és mi hárman egymás kézét fogva vonulunk az ütemesen tapsoló tömeg elé, hogy meghajolhassunk előttük. Az idei középkori fesztivál is jól sikerült Rodemackban!
