Pár évvel ezelőtt jelent meg Pataki Tamara első regénye Ember a sötétben címmel. Amellett, hogy szeretem azokat a sztorikat, ahol a valós történelmi események fikcióval, netán természetfölötti szállal ötvöződnek, érdeklődésemet a szerző életkora is felkeltette, ugyanis mindössze 15 éves volt, amikor a művét kiadták.
A cselekmény az első világháború idején játszódik, szereplői főként németek, és néhány boszorkány (nem tudom, a bosziknak van-e állampolgársága vagy nemzeti identitása, ezért a megkülönböztetés).
Hans-ot, a német katonát szerencsétlenségére frontszolgálatra vezénylik Ypernnél, és a gáztámadás alatt mindkét szemére megvakul. Innentől ő az ember az sötétben. Szerelme, a a vasorrú bábának egyáltalán nem nevezhető, szép és fiatal boszorkány, Babette mindeközben galamb képében rója a háború sújtotta lankákat az élet értelmén vekengve. A lehetetlen körülmények ellenére ők ketten megpróbálják együtt leélni hátralévő életüket, illetve csak Hans-ét, mert ugyebár a boszorkák halhatatlanok. De nem sikerül nekik, Babette feladja, elmenekül, szerelme egy ember iránt nem bizonyul erősebbnek a világ iránti kíváncsiságánál. A magam részéről csak sajnálni tudom őt, de annak kimondottam örülök, hogy a történet vége nem az amerikai históriákból ismert, csöpögős happy end lett. Bevallom, meg is lepődtem ezen, mert tinédzserként még hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy az élet csupa örömet és boldogságot tartogat számunkra, amihez az is hozzátartozik, hogy a dolgok végül úgyis jóra fordulnak, a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz megbűnhődik és a szerelmesek egymásra találnak. De úgy tűnik, az írónő (itt sokáig kacérkodtam az „íróleány” általam nyelvújított szó használatával, tekintve a hölgy zsenge korát) már látta az élet fájdalmát és tragikumát, vagy egy felnőtt ügyesen súgott neki. Akárhogy is, a végére egész jó kis történet keveredett ki belőle, csak azt az egyet nem értem, hogy ha a boszorkány képes galambbá változni, akkor miért nem tudott új szemeket varázsolni sebesült szerelmesének? Biztos ehhez sem volt elég erős a szerelme.
Az egyetlen bajom a könyvvel az, hogy érezhető rajta, a szerző anélkül írt olyan alapvető dolgokról, mint a szenvedélyes csók, a szerelmes ölelés vagy az együtt töltött éjszaka íze, hogy saját bőrén megtapasztalta volna azokat. Ha várt volna kicsit még a kiadással, talán nem lenne olyan lagymatag Hans és Babette románca, nem érződne annyira ki belőle teremtőjük ártatlansága és tapasztalatlansága.
Pataki Tamara történelemtudása egyébként lenyűgöző, stílusa olvasmányos, mégis távol áll a ponyvától. Ha kicsit tapasztal és csiszolódik, még nagy írónő válhat belőle.