Anya, elmeséled azt a Kicsi Tacsit, amikor...!?

Naponta 5-ször is elhangzik ez a mondat a Kislányom szájából a legkülönbözőbb időpontokban. A reggeli készülődés közepette. Amikor sétálunk haza az oviból. Vacsora közben. Vagy épp amikor a játszótéren hintázunk.

A felvezető után a Kislányom előad egy történetet, aminek főszereplője Kicsi Tacsi, vagyis ő maga. A történet általában valami olyan eseményről szól, ami épp foglalkoztatja, ami mostanában történt meg vele vagy valaki mással a környezetében.

És miután elmesélte, hogy miről szóljon a mese, várja, hogy elmeséljem én is.

Elkezdem mesélni. Van, hogy nem emlékszem már, pontosan mit is mondott egy perccel azelőtt. Ilyenkor hozzáköltök valamit, de ezt persze rögtön észreveszi és kijavít. Nincs mese, a mesének pontosan úgy kell elhangzania, ahogy a Kislányom kitalálta!

Mondhatnánk, hogy ez nem sok teret enged az én képzeletemnek, de valójában itt nem is ez a lényeg.

A lényeg a csillogás a szemében!

Akárhányszor Kicsi Tacsit mesélek, a Kislányomnak mindig csillog a szeme! És ez egyszerűen csodálatos. Megfizethetetlen!

Ezért csinálom. Bármilyen fáradt vagyok is. Bármennyire nincs épp kedvem mesélni. Bármin is járnak éppen a gondolataim. Veszek egy nagy levegőt és mesélek neki. És közben nézem a csillogó szemét.

Higgyétek el, megéri!