Élénken emlékszem arra, a másnapi iskola közeledte miatt álmatlanul, a szüleim ágyában eltöltött vasárnap éjszakára, amelyen tizenéves csitriként megfogadtam, hogy életem során a létező összes könyvet el fogom olvasni és az összes filmet meg fogom nézni. Ennek lehetetlensége csak később fogalmazódott meg bennem, és hatalmas csalódással járt a felismerés. A felnőttek azonban mindig megtartanak egy keveset gyermeki álmaikból, azt a részt, ami a valóságnak leginkább megfelel. Az én régi vágyam valaminek a teljes körű megtételére, megismerésére az idők során egy nagyobbfajta átalakuláson ment keresztül, így lett belőle az a fogadalom, hogy életem során meglátogatom a Kárpát-medence összes várát és kastélyát.
E vágy beteljesítésétől fűtve egy sugárzóan szép őszi napon izgatottan kutattam kirándulócélpont után egy olyan internetes térképen, mely a magyar vonatkozású várakat és várromokat nevükkel és fényképükkel mutatja. Lévén, hogy már elmúlt dél, csakis kiinduló helyem, azaz Budapest környékén jöhettek szóba jelöltek. Az egyik legközelebbi a Pilis közepén virított. Rákattintva csalódottan mordultam fel az iránti csodálkozásomban, hogy romolhatott így el ez az egyébként kiváló oldal, hogy azt mutatja, itt, a Pilisben van az „egri vár”?! Aztán hamarosan rájöttem a turpisságra, megvallom, ebben az idézőjel sokat segített: a ’60-as években, mikor az Egri csillagokból filmet készítettek, Pilisborosjenő mellett építették fel hozzá az egri vár díszletét! Most már kegyetlenül kíváncsi voltam, és egyetlen igazi vár szépsége sem tarthatott vissza attól, hogy megnézzem ezt a hamisat.
Pilisborosjenő meglepően festői falucskának bizonyul. Régi parasztházak tekintélyes modernekkel keverednek, míg a Nagy-Kevély nevéhez méltón terpeszkedik a háttérben. A község túlsó végében utamat behajtani tilos tábla állja el, mellette minden kijelölést nélkülöző szükségparkolókban sorakoznak az aznap hozzám hasonló programot választó honfitársaim szállítóeszközei. Még másfél kilométeres séta vár rám a dimbes-dombos földúton, először mezők, majd cserjések között. Itt kék kökény, amott piros csipkebogyó mosolyog rám az ágak közül, a helyi asszonyságok kesztyűs kezükkel kis kosarakba gyűjtik őket. Kisvártatva fiatalok ordibálására figyelek fel, de mielőtt rájöhetnék, miért teszik, eszembe ötlik, hogy a hangzavar nagy eséllyel a vár irányából terjed tova. Megörülök a váratlan segítségnek és az óbégatás irányába kanyarodok. Először egy betonból készült boltíves kaput pillantok meg. A csalódottság enyhe hulláma árad szét a testemben, mert rettenetesen művinek érzem az építményt. A kellemetlen hangok egyre hangosabbak, és egyre inkább kiérződik belőlük tulajdonosaik alkoholos befolyásoltsága. Megtorpanok. Kell ez nekem? Ebben a gyönyörű időben élvezhetném a természet nyújtotta csendet akárhol máshol a Pilisben. Aztán mégis beljebb merészkedek, kíváncsiságom erősebbnek bizonyul rossz érzésemnél. Az „egri vár” többi része sokkal kidolgozottabb, beton helyett köveket használtak, szürke habarccsal összefogva azokat. Termek, kapuk, bástyák. Mind romos valamennyire, de azért tetszenek. Minden oldalról lerí róluk, hogy egy talmi vár részei, de pont ez adja varázsukat. Közben az artikulálatlan ordibálás alakokat ölt, megjelennek az ittas egyetemisták hercegnőket keresve játékukhoz. Ekkor átsuhan az agyamon egy kósza gondolat arról, hogy milyen öreg is vagyok valójában. Legalábbis tuti nem tudnék alkoholt inni így dél után nem sokkal, ők meg már sokadik kanna borukon vannak túl ma. Valamiféle beavatási szertartáson eshetnek át éppen, mármint a kifejezés mai értelmében. Szerencsére hamarosan indulnak. Hálás vagyok, amiért a több mint 40 éves, díszletnek készült vár romjai között hallhatom végre a csendet.
