A Lánchíd pesti hídfőjénél, kis park közepén áll Budapest legöregebb fája, egy fehér akác. Nincs könnyű dolga az embernek, ha közelebbről szemügyre szeretné venni a nem mindennapi jelenséget. A hatalmas téren ugyanis nehéz olyan helyet találni, ahol a több sávban körbe-körbe száguldozó autók között át lehetne sliccolni a zsebkendőnyi parkba. Zebra a láthatáron sehol.

Állok a téren. Váratlanul felmerül bennem a kérdés: melyiken is? Mi a fészkes fene az új neve a néhai Roosevelt térnek? Azt mindenki tudja, hogy a Moszkvából Széll Kálmán lett, jó ideje már, hogy átkeresztelték, erősen sokkolva vele a fővárosi lakosságot, de én még élő emberrel nem találkoztam, aki az új nevén nevezte volna a gyereket. (A BKV járművek hangosbemondói ilyen szempontból nem számítanak, ők hivatalból cselekszenek.) Valami dereng arról, hogy valahol lett egy II. János Pál pápa tér is. De talán nem itt. Végül az utcatábla irányába tett kitartó szemmeresztgetésemnek hála meglesz a megfejtés is: Széchenyi István! Végül is logikus választás a Magyar Tudományos Akadémia tőszomszédságában.

Na de térjünk vissza a fára. Állítólag 1789-ben ültették, abban az évben, amikor kitört a nagy francia forradalom. Borzongató belegondolni is. Még élt Marie-Antoinette! Keze nyoma rajta lehetne azon a faágon, amit épp fogok - már ha járt volna valaha Pesten és foglalkozott volna olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a frissen ültetett akácok. Most nem fogom felsorolni, miket élt már meg az aggastyán, úgyis mindenki tudja, hogy itt állt az 1848-as szabadságharc idején csakúgy, mint az első és második világháború alatt, meg ’56-ban. A többiről nem is beszélve. Túlzás lenne azt állítani, hogy még most is áll. Többnyire ki van támasztva, mint egy öregember a botjával. Közelről egyébként elég érdekes látvány, töredezett, göcsörtös, ráncos nénike arcára emlékeztet a törzse.

Tábla sehol, turisták sehol. Hát így múlik el a fák dicsősége.