Ki ne ismerne olyan kisgyereket, aki imád ugrálni a pocsolyákban?

Vagy olyat, aki fintorog az új ételek kóstolgatásakor?

Esetleg olyat, aki hisztizik, ha nem kaphat édességet?

Meséim főszereplője egy tacskókölyök, Kicsi Tacsi, aki anyukájával, Anya Tacsival és apukájával, Apa Tacsival él a Pipacsosmezőn álló Tacsiházban. Kicsi Tacsi bizony pont olyan, mint bármely kisgyerek, és kalandjai is olyan hétköznapiak, hogy bármelyik családban megtörténhetnének.

A Kicsi Tacsi kalandjai Anya Tacsival című mesekönyvem három meséjében Kicsi Tacsi még nagyon pici, épp ismerkedni kezd a környezetével. És mint egy dacos kisgyerek, heves érzelmi kitörésekre ragadtatja magát, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarta. Szerencsére – mint a legtöbb kisgyerek mellett – Kicsi Tacsi mellett is mindig ott áll az anyukája, Anya Tacsi, aki finoman és szeretettel terelgeti, nevelgeti kicsinyét.

A kötetben szereplő első mese címe: Banán. Ebben a mesében Anya Tacsi elérkezettnek látja az időt arra, hogy Kicsi Tacsi megismerkedjen a szilárd ételekkel, vagyis hogy megkezdjék a hozzátáplálást. Ezért elmegy a piacra és vásárol kicsinyének gyümölcsöket. A banánnal kezdik az ismerkedést, de Kicsi Tacsinak már a szaga sem tetszik...

A második mesében, mely a Bocsáss meg! címet viseli, Kicsi Tacsi szeretne még egy édességet enni, de Anya Tacsi nem engedi neki. Kicsi Tacsinak ez nem tetszik és hisztizni kezd.

A kötet harmadik, egyben utolsó meséjének címe: Pocsolya. Ebben a történetben Kicsi Tacsi ugrálni szeretne a pocsolyákban, mint minden kisgyerek. Anya Tacsi pedig - sok más anyukához hasonlóan - vívódik: szeretné engedni, hogy kicsinye szárnyaljon, ugyanakkor félti mindentől.

Mesekönyvemhez színező is készült, melyből a gyerekek közelebbről megismerhetik Kicsi Tacsi életét, kedvenc játékait, kedvenc ételeit és hogy mivel tölti napjait a Pipacsosmezőn.

Olvassatok bele Kicsi Tacsi kalandjaiba honlapunkon vagy FB oldalunkon, ahol ingyenes mesékkel és kinyomtatható színezőkkel várunk:

https://kicsitacsi.hu

http://www.facebook.com/kicsitacsikalandjai

Érzékenyítő mesét írni nagy divat manapság. Még nagyobb divat vitatkozni róla, hogy kell-e egyáltalán az óvodás korú gyerekeket “érzékenyíteni”.

A következő mesét az után írtam, hogy elolvastam a Meseország mindenkié című mesekönyv Jancsi és Juliska átiratát, ami az én érzékeny lelkemnek maga volt a horror. Félreértés ne essék, nagyon jónak tartom A boszorkány meséjét, de csak akkor olvasnám fel az óvodás korú gyerekemnek, ha szeretném, hogy ezentúl a rémálmaiban a pókok mellett patkányok is szaladgálnának - szaporítva ezzel az éjszaka ébren töltött óráink számát.

Szóval tollat ragadtam és megírtam a saját verziómat, na nem a Jancsi és Juliskából, hanem egy olyan meséből, ami az óvodás korú gyerekek számára is emészthetően, finoman világít rá arra, hogy bizony a világban vannak nálunk szegényebbek, rosszabb körülmények között élők, akiken igenis lehet és kell is segíteni a rendelkezésünkre álló eszközökkel.

Kicsi Tacsi kalandjai - Játékok

RECCS!

Apa Tacsi ijedten ugrott arrébb. Tappancsai alól egy törött kisautó darabjai kerültek elő.

- Ó! - kiáltott fel Kicsi Tacsi és sírásra görbült a szája.

- Bocsáss meg, véletlenül ráléptem! - mentegetőzött Apa Tacsi. - Megragasztom!

De Apa Tacsi nem tudta megragasztani a kisautót, annyira eltörött.

- Így már nem lehet játszani vele. El kell búcsúznunk a kisautódtól!

Kicsi Tacsi szomorkodott, búcsúzkodott egy ideig, majd Apa Tacsival közösen kidobták a törött játékot a kukába.

- Ne szomorkodj, rengeteg csodás játékod maradt még! - vigasztalta kicsinyét Apa Tacsi.

Kicsi Tacsi szaladt is a szobájába, hogy ellenőrizze, mennyi csodás játéka van még. Hamarosan azonban egy zacskóval tért vissza. A kuka felé vonszolta. Már éppen felemelte a szemetesvödör fedelét, amikor Anya Tacsi megkérdezte:

- Mit csinálsz, kicsinyem?

- Kidobom ezeket a játékokat a kukába!

- Mutasd őket! Ezek is töröttek? - kérdezte Apa Tacsi.

Kicsi Tacsi kinyitotta a zacskót és egyenként szedegetni kezdte belőle a játékokat. Előkerült a zacskóból egy szőke hajú lány baba - akit Kicsi Tacsi korábban Panninak nevezett el - majd egy lovakat ábrázoló kirakó és egy doboz színes építőkocka is.

- De hisz’ ezek teljesen jó, használható játékok! - kiáltott fel Anya Tacsi. - Miért akarod kidobni őket?

- Mert nem tetszenek...

- Á, már értem! Nem szeretnél többé játszani velük? - kérdezte Anya Tacsi, mire Kicsi Tacsi megrázta a fejét. - Rendben van. Akkor gyere, keressünk nekik valami jobb helyet, mint a kuka! Ismersz esetleg valakit, aki örülne ezeknek a játékoknak?

Kicsi Tacsi elgondolkozott. Mikor eszébe jutott barátja, a dalmatakislány, felcsillant a szeme:

- Pötyi baba sokat játszott az építőkockával, mikor itt volt! Odaadhatnánk neki!

- Ez nagyon jó ötlet! A kirakónak pedig biztosan örülnének az óvodában! Mit gondolsz?

Kicsi Tacsi beleegyezően vakkantott egyet az anyukájának:

- Vau! Szerintem is!

Így hát az építőkocka Pötyi babához került, a kirakó pedig az óvodába. Mindenki nagyon örült ennek.

- De mi legyen Panni babával? - kérdezte Kicsi Tacsi.

- Mit szólnál, ha odaadnánk egy olyan kölyöknek, akinek nincsenek ilyen szép játékai? - javasolta Anya Tacsi. - Gyere, ismerek is valakit, aki örülne neki!

Anya Tacsi beletette Panni babát a zöld kosárkájába és elindultak.

Kicsi Tacsi és az anyukája átszelték az egész Pipacsosmezőt, mire megérkeztek egy apró, rozoga házhoz az erdő szélén. Kicsi Tacsi még sohasem járt itt korábban.

A szegényes házikóban egy kedves vizslakislány lakott a nagymamájával.

Anya Tacsi bekopogott. Hamarosan kinyílt az ajtó, és megjelent a vizslalány.

- Sziasztok! - köszönt illedelmesen. - Mi járatban vagytok?

- Tessék, mostantól tiéd a babám! Panni a neve. - mondta Kicsi Tacsi, és köszönés helyett rögtön át is nyújtotta a kis vizslának a szőke babát.

A vizslakölyök először nagyon meglepődött, majd félénken elmosolygott. Megfogta Panni babát és magához szorította. Látszott rajta, hogy nagyon örül neki.

- Köszönöm! Nagyon szép baba!

Kicsi Tacsi búcsút intett a kis vizslának és Panni babának. Kicsi szívét melegség öntötte el. Boldog volt, hogy örömet okozhatott valakinek.

- Láttad, hogy örült a vizslakölyök? Panni baba is jó helyre került. - mosolygott Anya Tacsi, miközben hazafelé indultak a Pipacsosmezőn át. - Igazán kár lett volna kidobni ezeket a játékokat, nem gondolod?

Ezt a mesét tavaly ilyenkor írtam. Akkor egyik napról a másikra szünetet rendeltek el az oviban és itthon maradtunk az 5 éves kislányommal.

Egy napig keseregtem, aztán elkezdtem mesélni.

Meséltem arról, hogy mi történik velünk épp. És ahogy sorra születtek a mesék, egyre jobban éreztem magam, mert volt célom: szórakoztatni az otthon maradt kisgyerekeket és szüleiket.

Kicsi-Tacsi kalandjai - Itthon maradunk

Egy langyos márciusi reggelen Kicsi Tacsi önfeledten játszott a Tacsiház kertjében. Anya Tacsi mosolyogva figyelte kicsinyét. Apa Tacsi a fák ágait metszette a kellemes időben.

Hirtelen szárnycsapkodás hangjai ütötték meg a fülüket. A kerítésre egy fekete, fényes tollú madár szállt le, akit a környéken csak Vészhozó Varjúként ismertek.

– Kár, kár, kár, hatalmas hóvihar közeleg! - újságolta. - Akkora hó fog esni, hogy ki sem tudtok majd mozdulni a házatokból! Kár, kár, kár! - azzal már repült is tovább.

Kicsi Tacsi ujjongani kezdett örömében, mert nagyon szerette a havat. Anya Tacsi és Apa Tacsi egymásra néztek. Hitték is, nem is, amit a varjú mondott. Tanakodtak egy ideig, végül úgy döntöttek, jobb az óvatosság. Apa Tacsi elszaladt a sarki boltba, és annyi ennivalót vásárolt, amennyit csak elbírt. Nem feledkezett meg a WC-papírról sem!

Egyre türelmetlenebbül várták, hogy kiderüljön, igaza lesz-e a varjúnak. Amikor végül az első hópelyhek táncolni kezdtek a levegőben, Kicsi Tacsi is táncra perdült örömében. Kicsit ugyan furcsállta, hogy most esik a hó, épp amikor már beköszöntött a tavasz, de ez nem akadályozta meg abban, hogy minden pillanatát kiélvezze a különös időjárásnak.

Anya Tacsi, Apa Tacsi és Kicsi Tacsi együtt szánkózott és hógolyózott egészen addig, míg le nem ment a nap. Eljött az ideje, hogy eltegyék magukat holnapra.

Másnap reggel Kicsi Tacsi első dolga volt, hogy szaladjon az ablakhoz megnézni a havat. De a fehér hótakaró eltakarta előle a kilátást! Igaza lett a varjúnak: se ki, se be!

Kicsi-Tacsi pityeregni kezdett a csalódottságtól. Ő bizony most azonnal ki akar menni és játszani akar odakint a hóban! De Anya Tacsi leült mellé és miközben a hátát simogatta, kedvesen vigasztalni kezdte:

– Tudom, hogy nehéz ez most neked. Hamarosan újra kimehetünk, csak egy kicsit kell türelmesnek lennünk! És nézd csak, mennyi szép játék van idebenn is!

A szeretgetéstől Kicsi Tacsi lassan-lassan megnyugodott és lelkesen kiáltott fel:

– Akkor bújócskázol velem?!

– Hát persze! - felelte az anyukája.

És addig bújócskáztak, fogócskáztak és ugróiskoláztak a lakásban, míg teljesen ki nem fáradtak.

A második napon Apa Tacsi javaslatára bábokat készítettek és elbáboztak minden királyfis, királylányos és boszorkányos mesét, ami csak az eszükbe jutott.

A harmadik napon Anya Tacsi lisztet, tejet és tojást tett az asztalra, majd Kicsi Tacsival palacsintát kezdtek sütni. Mikor elkészültek, lekvárral, túróval, kakaóval töltötték meg a palacsintákat és hatalmas lakomát csaptak.

De a negyedik napon Kicsi Tacsi búskomoran ébredt.

– Nézzük meg, ki lehet-e már menni! - javasolta és már szaladt is a bejárati ajtóhoz.

Ám ahogy Kicsi Tacsi kinyitotta az ajtót, rögtön egy adag jéghideg hó zúdult a nyakába. A hótorlasz még mindig az ajtó tetejéig ért!

Kicsi Tacsi lerázta magáról a havat. Épp mint amikor egy jókora hógolyó talál el - gondolta. Megtetszett neki az ötlet és elkurjantotta magát:

– Hógolyózzunk!

Anya Tacsinak válaszolni sem maradt ideje, mert egy hatalmas hógolyó találta el az orrát. Apa Tacsinak sem kellett több! Ő is beállt hógolyót gyúrni. Hatalmasakat kacagtak játék közben.

De Kicsi Tacsi nem érte be ennyivel:

– Építhetnénk hóembert is! - javasolta.

– Itt, a szoba közepén? Neeem! - rázta a fejét határozottan Anya Tacsi. - Gyorsan elolvadna és minden csupa víz és hólé lenne tőle!

– Kérlek, Anya Tacsi! - könyörgött tovább Kicsi Tacsi. - Olyan jó móka lenne!

Ekkor Apa Tacsi előállt egy mentőötlettel:

– Mit szólnátok, ha a fürdőkádban építenénk meg a hóembert!? Ott nem baj, ha elolvad, hisz lefolyik a lefolyón.

Anya Tacsi végül beadta a derekát. Apa Tacsi hozott egy sárga vödröt, abban hordta be a havat a fürdőszobába, ahol Anya Tacsi és Kicsi Tacsi lelkesen építette a hóembert. Végül sikerült az előtt elkészülniük vele, hogy a hó teljesen elolvadt volna. Kicsi Tacsi nagyon boldog volt.

Közben kisütött a nap és meleg sugaraival olvasztani kezdte a hatalmas hótömeget odakint. A Tacsi-család a következő napokban még készített pár hóembert a fürdőkádban, ezzel is segítve a napocska dolgát. Hamarosan elolvadt az összes hó, és újra el tudták hagyni a Tacsiházat. Ezután az otthoni kaland után a szabadban töltött időt még értékesebbnek érezték, mint korábban.

Eltelt egy év. Több mint 20 mese, számtalan színező és egy mesekönyv született ez alatt az idő alatt.

Most ismét itthon maradtunk. És még mindig mesélünk. Sokat. Mert így könnyebb.

Tartsatok velünk!

https://kicsitacsi.hu/tacsimese/

Anya, elmeséled azt a Kicsi Tacsit, amikor...!?

Naponta 5-ször is elhangzik ez a mondat a Kislányom szájából a legkülönbözőbb időpontokban. A reggeli készülődés közepette. Amikor sétálunk haza az oviból. Vacsora közben. Vagy épp amikor a játszótéren hintázunk.

A felvezető után a Kislányom előad egy történetet, aminek főszereplője Kicsi Tacsi, vagyis ő maga. A történet általában valami olyan eseményről szól, ami épp foglalkoztatja, ami mostanában történt meg vele vagy valaki mással a környezetében.

És miután elmesélte, hogy miről szóljon a mese, várja, hogy elmeséljem én is.

Elkezdem mesélni. Van, hogy nem emlékszem már, pontosan mit is mondott egy perccel azelőtt. Ilyenkor hozzáköltök valamit, de ezt persze rögtön észreveszi és kijavít. Nincs mese, a mesének pontosan úgy kell elhangzania, ahogy a Kislányom kitalálta!

Mondhatnánk, hogy ez nem sok teret enged az én képzeletemnek, de valójában itt nem is ez a lényeg.

A lényeg a csillogás a szemében!

Akárhányszor Kicsi Tacsit mesélek, a Kislányomnak mindig csillog a szeme! És ez egyszerűen csodálatos. Megfizethetetlen!

Ezért csinálom. Bármilyen fáradt vagyok is. Bármennyire nincs épp kedvem mesélni. Bármin is járnak éppen a gondolataim. Veszek egy nagy levegőt és mesélek neki. És közben nézem a csillogó szemét.

Higgyétek el, megéri!

A Lánchíd pesti hídfőjénél, kis park közepén áll Budapest legöregebb fája, egy fehér akác. Nincs könnyű dolga az embernek, ha közelebbről szemügyre szeretné venni a nem mindennapi jelenséget. A hatalmas téren ugyanis nehéz olyan helyet találni, ahol a több sávban körbe-körbe száguldozó autók között át lehetne sliccolni a zsebkendőnyi parkba. Zebra a láthatáron sehol.

Állok a téren. Váratlanul felmerül bennem a kérdés: melyiken is? Mi a fészkes fene az új neve a néhai Roosevelt térnek? Azt mindenki tudja, hogy a Moszkvából Széll Kálmán lett, jó ideje már, hogy átkeresztelték, erősen sokkolva vele a fővárosi lakosságot, de én még élő emberrel nem találkoztam, aki az új nevén nevezte volna a gyereket. (A BKV járművek hangosbemondói ilyen szempontból nem számítanak, ők hivatalból cselekszenek.) Valami dereng arról, hogy valahol lett egy II. János Pál pápa tér is. De talán nem itt. Végül az utcatábla irányába tett kitartó szemmeresztgetésemnek hála meglesz a megfejtés is: Széchenyi István! Végül is logikus választás a Magyar Tudományos Akadémia tőszomszédságában.

Na de térjünk vissza a fára. Állítólag 1789-ben ültették, abban az évben, amikor kitört a nagy francia forradalom. Borzongató belegondolni is. Még élt Marie-Antoinette! Keze nyoma rajta lehetne azon a faágon, amit épp fogok - már ha járt volna valaha Pesten és foglalkozott volna olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a frissen ültetett akácok. Most nem fogom felsorolni, miket élt már meg az aggastyán, úgyis mindenki tudja, hogy itt állt az 1848-as szabadságharc idején csakúgy, mint az első és második világháború alatt, meg ’56-ban. A többiről nem is beszélve. Túlzás lenne azt állítani, hogy még most is áll. Többnyire ki van támasztva, mint egy öregember a botjával. Közelről egyébként elég érdekes látvány, töredezett, göcsörtös, ráncos nénike arcára emlékeztet a törzse.

Tábla sehol, turisták sehol. Hát így múlik el a fák dicsősége.

Élénken emlékszem arra, a másnapi iskola közeledte miatt álmatlanul, a szüleim ágyában eltöltött vasárnap éjszakára, amelyen tizenéves csitriként megfogadtam, hogy életem során a létező összes könyvet el fogom olvasni és az összes filmet meg fogom nézni. Ennek lehetetlensége csak később fogalmazódott meg bennem, és hatalmas csalódással járt a felismerés. A felnőttek azonban mindig megtartanak egy keveset gyermeki álmaikból, azt a részt, ami a valóságnak leginkább megfelel. Az én régi vágyam valaminek a teljes körű megtételére, megismerésére az idők során egy nagyobbfajta átalakuláson ment keresztül, így lett belőle az a fogadalom, hogy életem során meglátogatom a Kárpát-medence összes várát és kastélyát.

E vágy beteljesítésétől fűtve egy sugárzóan szép őszi napon izgatottan kutattam kirándulócélpont után egy olyan internetes térképen, mely a magyar vonatkozású várakat és várromokat nevükkel és fényképükkel mutatja. Lévén, hogy már elmúlt dél, csakis kiinduló helyem, azaz Budapest környékén jöhettek szóba jelöltek. Az egyik legközelebbi a Pilis közepén virított. Rákattintva csalódottan mordultam fel az iránti csodálkozásomban, hogy romolhatott így el ez az egyébként kiváló oldal, hogy azt mutatja, itt, a Pilisben van az „egri vár”?! Aztán hamarosan rájöttem a turpisságra, megvallom, ebben az idézőjel sokat segített: a ’60-as években, mikor az Egri csillagokból filmet készítettek, Pilisborosjenő mellett építették fel hozzá az egri vár díszletét! Most már kegyetlenül kíváncsi voltam, és egyetlen igazi vár szépsége sem tarthatott vissza attól, hogy megnézzem ezt a hamisat.

Pilisborosjenő meglepően festői falucskának bizonyul. Régi parasztházak tekintélyes modernekkel keverednek, míg a Nagy-Kevély nevéhez méltón terpeszkedik a háttérben. A község túlsó végében utamat behajtani tilos tábla állja el, mellette minden kijelölést nélkülöző szükségparkolókban sorakoznak az aznap hozzám hasonló programot választó honfitársaim szállítóeszközei. Még másfél kilométeres séta vár rám a dimbes-dombos földúton, először mezők, majd cserjések között. Itt kék kökény, amott piros csipkebogyó mosolyog rám az ágak közül, a helyi asszonyságok kesztyűs kezükkel kis kosarakba gyűjtik őket. Kisvártatva fiatalok ordibálására figyelek fel, de mielőtt rájöhetnék, miért teszik, eszembe ötlik, hogy a hangzavar nagy eséllyel a vár irányából terjed tova. Megörülök a váratlan segítségnek és az óbégatás irányába kanyarodok. Először egy betonból készült boltíves kaput pillantok meg. A csalódottság enyhe hulláma árad szét a testemben, mert rettenetesen művinek érzem az építményt. A kellemetlen hangok egyre hangosabbak, és egyre inkább kiérződik belőlük tulajdonosaik alkoholos befolyásoltsága. Megtorpanok. Kell ez nekem? Ebben a gyönyörű időben élvezhetném a természet nyújtotta csendet akárhol máshol a Pilisben. Aztán mégis beljebb merészkedek, kíváncsiságom erősebbnek bizonyul rossz érzésemnél. Az „egri vár” többi része sokkal kidolgozottabb, beton helyett köveket használtak, szürke habarccsal összefogva azokat. Termek, kapuk, bástyák. Mind romos valamennyire, de azért tetszenek. Minden oldalról lerí róluk, hogy egy talmi vár részei, de pont ez adja varázsukat. Közben az artikulálatlan ordibálás alakokat ölt, megjelennek az ittas egyetemisták hercegnőket keresve játékukhoz. Ekkor átsuhan az agyamon egy kósza gondolat arról, hogy milyen öreg is vagyok valójában. Legalábbis tuti nem tudnék alkoholt inni így dél után nem sokkal, ők meg már sokadik kanna borukon vannak túl ma. Valamiféle beavatási szertartáson eshetnek át éppen, mármint a kifejezés mai értelmében. Szerencsére hamarosan indulnak. Hálás vagyok, amiért a több mint 40 éves, díszletnek készült vár romjai között hallhatom végre a csendet.

Salzburgot déli irányba elhagyva hamarosan a werfeni vár tűnik fel a láthatáron. Az autóútról hatalmasnak látszó csúcson terpeszkedik, alatta a Salzach hömpölyög komótosan. A falut szegélyező hegytetők azonban még magasabbra törnek, közülük az egyik legismertebb, a Hochkogel egy jéghideg barlangot rejt.
Ha ez utóbbit szeretnénk megtekinteni, az bizony alapos szervezést igényel. Semmiképp ne ruccanjunk ki hirtelen felindulásból, mert könnyen pórul járhatunk!
Szerencsére úgy 1500 méterig fel lehet hajtani kocsival a hegyre, de ne dőljünk be hiú ábrándjainknak, a júniusi kánikulában még ebben a magasságban is 42 fok tombol. A barlang májustól októberig tart csak nyitva, így ennél kedvezőbb időjárásra nem nagyon számíthatunk. A kassza a parkoló melletti, újonnan felhúzott, légkondis épületben található, aminek még a mosdója sem érdemel halálfejet. Apró bolt is elfér benne, melynek drágakő-választéka figyelmet érdemel. Innen indul a bő egy órás kaptató, leküzdésének jutalma pedig maga a jégbarlang. Érdemes túracipőben érkezni, mert bár a lábunk garantáltan belesül a nyári melegben, a lejtős, poros úton könnyebben vehetjük benne az akadályokat. Ami még mindenképp kelleni fog: ivóvíz, minimum egy liter fejenként.

Elindulunk. A katlanban megtett pár perces séta után üdítő lehetőségként kínálkozik előttünk egy hűvös alagút, amivel ráadásul még le is vághatjuk rövidnek éppen nem mondható utunkat. Kisvártatva eljutunk egy felvonóig, valamiféle bahn-ig, ami viszonylag sűrűn jár, és éppoly sűrűn imbolyog is menet közben. A végállomásánál már pár fokkal alacsonyabb a hőmérséklet, a kilátás pedig páratlan. 1656 méterrel a tenger szintje fölött a werfeni házak, sőt, még a vár is piciny Capitaly figuráknak látszanak csupán. Kicsit még bírnunk kell a kaptatást, a barlang bejáratáig kacskaringós betonút vezet, azt még le kell küzdenünk.

Fél óránként, félkor és egészkor indulnak a túrák a jégvilágba, választható angol vagy német nyelvű idegenvezetéssel. A hatalmas bejáratnál már érezhető a barlang mélyén röpködő mínuszok szele. Az ember nem is tudja eldönteni, hogy közelebb álljon és vegye fel a télikabátot, vagy pont fordítva. Merthogy meleg kabátra és zárt cipőre mindenképpen szükségünk lesz odabent, de elkél még a sapka, sál és kesztyű is. Leginkább a sál, ami néhány száz méterrel lejjebb, a kocsiban maradt… Akár irigyelhetném is a sorban előttem álló muzulmán asszonyt a fejkendőjéért, de aztán meglátom a strandpapucsot a lábán, és gyorsan meggondolom magam. Legalább a hótaposóm velem van!
A kedves, fiatal, bár az angolt ropogós keménységgel beszélő túravezető srác minden párosnak karbidlámpát oszt, a barlang belseje ugyanis nincs kivilágítva, ott teljes sötétség honol. Persze a lángokat az ajtóban mindig elfújja a kiáramló szél, de sebaj, rendületlenül újra meggyújtja őket.
Odabent falépcsők vezetnek felfelé, majd lefelé, összesen mintegy 1400 darab. Ezeket kell leküzdenünk, ha élve ki akarunk jutni. A túra nagyjából egy órán át tart. Közben itt is, ott is jégből formálódott, cseppkő alakú természeti képződményeket látunk, az alakjukról elnevezve. Van itt elefánt és orgona, meg mindenféle mitológiai alak, követni is nehéz. A leghíresebb, fiatalon elhunyt barlangkutató síremléke is megtekinthető – persze ez utóbbi már mesterségesen készült.
Megkapó látvány, ahogy megcsillan a jég a karbidlámpák gyönge fényében. De koránt sem annyira lenyűgöző, mint vártam. És mennyi macera van a kánikulából a jégverembe jutással! Hogy megéri-e? Azt mindenki döntse el maga.

Először kihaltnak tűnik az utca, amin sétálok, de a kanyar után nyüzsgő tömeg kerül a szemeim elé. Jobbra-balra réges-régi házikók terpeszkednek, egyikük azokkal a cirádákkal ma is a posta épülete, a többiek nagy része lakóház. A kíváncsiskodó tulajdonosok az ablakból derékig is kihajolnak, csak nehogy elszalasszanak valami fontosat. A nap a szemembe tolja ragyogó sugarait, nem túl erős a fénye, mégis hunyorgok. Meztélláb vagyok, csupasz talpamat bántják az utcakövek, és nem győzöm kerülgetni az állati – hála az égnek, hogy nem emberi - ürülékeket. Ha belelépnék, az mégiscsak a megaláztatás csúcsa lenne! Oldalt, egy kis kiszögellésben színielőadás zajaira leszek figyelmes. Szalmából, vászonból készült bábokat mozgat valaki a színfalak mögül. Beszél is hozzá, de eltorzított hangú franciaságából még csak szófoszlányokat sem értek. Körülötte kacagó tömeg, észre sem vesznek, ahogy vigyázva elcsoszogok mellettük. Amott már a vásár kezdődik, minden kapható itt, mi szem-szájnak ingere. Van házi kolbász olivával, borral, dióval, kézműves szappan és fülbevaló kelta motívumokkal. Frissen sült parasztkenyér és briós illata száll a levegőben, és már nem is csodálkozom rajta, hogy megkordul a gyomrom, olyan rég nem ettem. Most sem tehetem. Hirtelen ismerős dallam lágy hangja üti meg a fülemet. Csodálkozva fülelek. Az nem lehet, biztos képzelődöm! De mégsem, ez tényleg az: a Kis kece lányom… pánsíppal! Fiatal, rosszul öltözött lány fújja az egyik pult mögül, de nem nagyon hatja meg vele a helyieket. Engem annál inkább. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a dal felidézi bennem szülőföldem sárgálló búzatábláit, gyermekkorom helyszíneit. Fogom-e még látni valaha Magyarországot? Hazajutok-e a messzi Franciahonból? Hirtelen egy fura alak vonja magára a figyelmemet. Valami szekérfélét vonszol maga után egy láncon és közben artikulálatlanul motyog, csak úgy maga elé a vakvilágba. Néha hadonászik is hozzá. A ruhája koszos, ebből arra következtetek, hogy egy hontalan, szegény bolond az illető. Kicsit odébb húzódok, nehogy hozzá kelljen érnem, nem mintha az én ruhám tisztább lenne… valaha hófehér alsó ingem szürkén tapad verejtékes testemre, itt-ott vérfoltok borítják. Bordó ruhám elől, a fűzőjénél elszakadt, hosszú szoknyájának alja kirojtozódott. Hájas, idősödő némber rikácsolása jut el már méterekről szép szavakhoz szokott füleimhez. Ekkor őrzőm egy hatalmasat taszít rajtam, ebből jövök rá, hogy utánam kiabálnak. Beszédjüket nem értem, de az asszonyságnak be nem áll a szája, és egyre csak rám mutogat. Szavainak hatására őrzőm erős kézzel megragad, durván egy kemény padra taszajt, és így fekvő helyzetemben vastag kötéllel kötözi le érzékeny kezeimet és fáradt lábaimat. Sikítani és ellenkezni kezdek, egy olyan nyelven, amit ők nyilván nem ismernek. Nem is tudom, mit remélek tőle, csak az ösztönöm sugallja, hogy csináljam. Egyre növekvő félelmem gombócot szül a torkomba, ettől egy pillanatra elakad a hangom. Aztán a hóhér tekerni kezdi a kötelet, a testem megfeszül, a fájdalom átjárja egész lényemet. A nézősereg egyre gyűlik, ezt a látványosságot semmi pénzért nem hagynák ki! A hóhér kisvártatva abbahagyja kínzásom, eloldoz, és leráncigál a padról, át a spanyolcsizma melletti székhez. Ilyet már láttam korábban. Arcom, ha lehet, még sápadtabb lesz. Kis bemutató a közönségnek. Mikor az eszköz közre fogja a lábamat ismét teli torokból ordítani kezdek. A végrehajtó rám néz, nem érti a dolgot, hisz még el sem kezdte! Nem tudom, miért kínoznak, bevallani úgysem tudnék semmit, hisz’ nem beszélem a nyelvüket, ők meg nem beszélik az enyémet. Hirtelen ötlettől vezérelve bólogatni kezdek. Hevesen, hogy majd lerepül a fejem. Hóhérom először nem érti, de aztán elmosolyodik. Nem kell ide spanyolcsizma, bevallok én a nélkül is mindent! Kiszabadít a kínzóeszközből, és már visz is a máglyához. Boszorkányság! Ezek szerint boszorkánysággal vádolnak! Elmém rögtön kitisztul, és kérés nélkül felidézi a történteket, amik ide vezettek. A tűz még nem ég, de dolgos kezek a rőzsehalmot már összehordták. Odakötöznek a középen álló farönkhöz. Már nincs sok idő hátra. A nézősereg tombol, ki kegyelemért rimánkodik számomra, ki a vesztemet akarva ordibál. Mindegy már, a lényeg, hogy hamarosan túl leszek rajta.

Mielőtt a máglya meggyulladhatna és a tűz elemészthetné fiatal testemet, vádlóm és hóhérom összemosolyognak, együttes erővel eloldoznak, és mi hárman egymás kézét fogva vonulunk az ütemesen tapsoló tömeg elé, hogy meghajolhassunk előttük. Az idei középkori fesztivál is jól sikerült Rodemackban!

Meluzina neve sokak számára ismerős lehet, róla szól az egyik legrégibb francia história. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy ki is, mi is volt ő valójában: a sellő és a vízi tündér is szerepel a lehetőségek palettáján. Nyilván nem élő személy, hanem legendás alak, aki a sztori szerint hogy, hogy nem, összeakadt egy herceggel. Vagy egy alacsonyabb rangú lovaggal? Mindegy is. A lényeg, hogy egymásba szerettek és utódaik születtek. Csakhogy a lénynek (esküszöm, véletlenül ütöttem el, lányt akartam írni…) volt egy nagy titka, nevezetesen a halfarka, ami nyilván nem volt mindig rajta, különben hogy születtek volna a gyerekei… de hogy hova tette, mikor levette, az nem derül ki. Meluzina biztos, ami biztos, megígértette szerelmesével, hogy néhanapján egyedül maradhat, kell neki egy kis idő önmagára, amikor senki, még a kedvese sem háborgatja. Ilyenkor felöltötte halfarkát és kedvére úszkált a patakban. Csakhogy egyszer orvul megleste a férfi, mire Meluzina örökre eltűnt a habokban.
Miről szól ez a történet? Kinek miről. Arról például, hogy a férfiak sosem tartják meg az ígéretüket? Vagy arról, hogy a nők mindig titkolóznak? Mindenki döntse el maga.
A luxembourgi emberek úgy tartják, hogy a franciásan Melusine-nak nevezett hölgy abban a patakban tűnt el örökre szerelme szemei elől, ami fővárosukat ma is kettészeli, nevezetesen az Alzette-ben. És az is az Alzette partján történt, hogy Meluzina a fülembe suttogva írásra ihletett…

A legkisebb Benelux állam fővárosa nem sok látnivalót kínál az odavetődő turistának, már ami az épített környezetet illeti. Ennek az az egyik oka, hogy az 1800-as években az ország önállósodásának és semleges státusának feltétele a majd’ ezer esztendős vár lerombolása volt, amit a helyiek olyan ügyesen teljesítettek, hogy mára már csak a Kazamaták nevű, nagyrészt a sziklában futó üregrendszer maradt meg belőle, az is csak azért, mert felrobbantása a környező házakat veszélyeztette volna. Ne keseregjünk azokban sokat e barbár tetten, a vár romjairól ugyanis most is gyönyörű kilátás nyílik a városra. A szürke háztetők sorozatát itt-ott megtöri egy-egy templom, vagy éppen valamelyik folyó kanyarulata. Apropó folyók: ne számítsunk Duna vagy Tisza nagyságú vízmosásra, az Alzette és a Pétrusse inkább nevezhetőek pataknak, viszont évezredes munkájuknak köszönhetően széles völgy húzódik Luxembourg szívében, kiváló séta– és bicikliútvonalat biztosítva a lakosságnak. Ha elfáradnánk az utóbbi tevékenységek valamelyikében, ingyenes lifttel is fenn teremhetünk a magasban, mely a Grundról, egy szórakozóhelyekkel pettyezett fiatalos városrészről indul. A völgyen átívelő, méltóságteljes viaduktok különböző korok lenyomatait viselik, a legrégebbi közülük több mint száz éves. Itt a sok mélységtől és magasságtól megszédült utazó azon sem csodálkozhat, ha Meluzina halfarkú sziluettjét véli megpillantani a fodrozódó habokban.

Pár évvel ezelőtt jelent meg Pataki Tamara első regénye Ember a sötétben címmel. Amellett, hogy szeretem azokat a sztorikat, ahol a valós történelmi események fikcióval, netán természetfölötti szállal ötvöződnek, érdeklődésemet a szerző életkora is felkeltette, ugyanis mindössze 15 éves volt, amikor a művét kiadták.
A cselekmény az első világháború idején játszódik, szereplői főként németek, és néhány boszorkány (nem tudom, a bosziknak van-e állampolgársága vagy nemzeti identitása, ezért a megkülönböztetés).
Hans-ot, a német katonát szerencsétlenségére frontszolgálatra vezénylik Ypernnél, és a gáztámadás alatt mindkét szemére megvakul. Innentől ő az ember az sötétben. Szerelme, a a vasorrú bábának egyáltalán nem nevezhető, szép és fiatal boszorkány, Babette mindeközben galamb képében rója a háború sújtotta lankákat az élet értelmén vekengve. A lehetetlen körülmények ellenére ők ketten megpróbálják együtt leélni hátralévő életüket, illetve csak Hans-ét, mert ugyebár a boszorkák halhatatlanok. De nem sikerül nekik, Babette feladja, elmenekül, szerelme egy ember iránt nem bizonyul erősebbnek a világ iránti kíváncsiságánál. A magam részéről csak sajnálni tudom őt, de annak kimondottam örülök, hogy a történet vége nem az amerikai históriákból ismert, csöpögős happy end lett. Bevallom, meg is lepődtem ezen, mert tinédzserként még hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy az élet csupa örömet és boldogságot tartogat számunkra, amihez az is hozzátartozik, hogy a dolgok végül úgyis jóra fordulnak, a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz megbűnhődik és a szerelmesek egymásra találnak. De úgy tűnik, az írónő (itt sokáig kacérkodtam az „íróleány” általam nyelvújított szó használatával, tekintve a hölgy zsenge korát) már látta az élet fájdalmát és tragikumát, vagy egy felnőtt ügyesen súgott neki. Akárhogy is, a végére egész jó kis történet keveredett ki belőle, csak azt az egyet nem értem, hogy ha a boszorkány képes galambbá változni, akkor miért nem tudott új szemeket varázsolni sebesült szerelmesének? Biztos ehhez sem volt elég erős a szerelme.
Az egyetlen bajom a könyvvel az, hogy érezhető rajta, a szerző anélkül írt olyan alapvető dolgokról, mint a szenvedélyes csók, a szerelmes ölelés vagy az együtt töltött éjszaka íze, hogy saját bőrén megtapasztalta volna azokat. Ha várt volna kicsit még a kiadással, talán nem lenne olyan lagymatag Hans és Babette románca, nem érződne annyira ki belőle teremtőjük ártatlansága és tapasztalatlansága.
Pataki Tamara történelemtudása egyébként lenyűgöző, stílusa olvasmányos, mégis távol áll a ponyvától. Ha kicsit tapasztal és csiszolódik, még nagy írónő válhat belőle.